” Az utolsó töltényig” -Hősök és emlékek a Vértesből
Új állandó hadtörténeti kiállítás nyílt a várgesztesi Keltike Házban.
A Keltike Ház történetének új fejezete nyílt meg szeptemberben, amikor ünnepélyesen átadták „Az utolsó töltényig” című állandó kiállítást. A tárlat az 1. huszárhadosztály Vértes hegységében tanúsított második világháborús helytállását mutatja be, különös hangsúlyt fektetve az itt harcoló katonák személyes sorsaira és a helyszínen zajlott hadműveletekre.
A kiállítást Szalay-Bobrovinczky Kristóf honvédelmi miniszter nyitotta meg, aki kiemelte: „A magyar huszár mindig a bátorság, a kitartás és a hazaszeretet megtestesítője volt. Fontos, hogy e hősök emlékét méltó módon őrizzük meg a jövő generációja számára. „
Az eseményen jelen volt Popovics György, a vármegyei közgyűlés elnöke is, aki méltatta a kiállítás létrejöttéhez vezető összefogást és a közösség elhivatottságát.
A gyűjtemény anyagát Szebenyi István, a Had-és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke állította össze, több évtizedes kutató-és gyűjtőmunka eredményeként. A bemutatott tárgyak túlnyomó többsége a Vértes hegység területéről származik- eredeti leletek, fegyverek, egyenruhák, személyes használati tárgyak, dokumentumok és fényképek, amelyek a helyszínen zajlott harcokhoz kapcsolódnak.
A kiállítás célja, hogy a látogatók ne csupán tárgyakat lássanak, hanem egy korszak történetébe nyerjenek betekintést: a katonák mindennapjaiba, a harcok körülményeibe és a Vértes háborús szerepébe.
Szebenyi István, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke a település egésze számára fejezte ki köszönetét, amiért befogadták a tárlatot, mint ahogy annak idején befogadták a huszárokat is a házaikba.
A kiállítás hazatért. Hazatért, hiszen több mint 20 éve azzal a céllal kutatjuk a Vértes lövészárkait, hogy az előkerült anyag helyben maradhasson, hiszen az itt élők történelmi emlékeihez kapcsolódnak. Ezek nem a mi, hanem az Önök tárgyai, amiket most mi vissza szeretnénk adni. Életem jelentős részét áldoztam arra, hogy kutassam a hadosztály történetét, felkutassam elesettjeiket, gondozzam sírjaikat, megírjam, megörökítsem hősiességük történetét. És most megnyitjuk azt az állandó tárlatot, amely valóban megmutatja őket. Fotókon, idézeteiken, felszerelési, ruházati tárgyaik bemutatásával még közelebb kerülhetnek hozzánk. Sok feladatom van még, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, és mi, utódok méltón tudjuk kifejezni a hálánkat, köszönetünket nekik, akik életüket áldozták hazájukért. Haza kell hoznunk még egy – történetük szempontjából felbecsülhetetlenül fontos – iratanyagot is Ausztriából. Fel kell kutatnunk minél több elesettjüket, és vissza kell adni családjaiknak. Sokan megkérdezték már tőlem, hogy miért csinálom? Erre John Fitzgerald Kennedy idézetével tudok válaszolni: ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem, hogy te mit tehetsz a hazádért. – hangzott el a kiállítás szülőatyjától.
„Az utolsó töltényig” című kiállítás a Keltike Házba lépve a bal oldali teremben Máriássy László főhadnagy I. világháborús hagyatékát, naplóidézeteit, saját fotóanyagát tárja a látogató elé. A főhadnagy arisztokrataként már abban az időben rendelkezett fényképezőgéppel és végigfotózta a frontot. A tárlat készítői ebbe a környezetbe helyezték bele az I. világháborúból, Doberdóból, Olaszországból hazahozott műtárgyakat. A jobb oldali terem kiállítása a II. Világháború vértesi harcainak állít emléket. Tomka Emil huszár alezredes naplóidézetei vezetik a látogatót, és ebbe az anyagba illesztették bele a Vérteses fotókat, illetve a tárgyi emlékek 60%-a is a Vértesből került elő. A kulacsok, csajkák, bajonettek felnagyított archív fotókra kerültek fel, számos darab sérült, átlőtt, magán viseli a háború nyomait. A katonák huszárnaplóba feljegyzett szavai drámai módon mutatják be a lőszer és felszerelés nélküli helytállást a szovjet túlerővel szemben, amikor már sem emberből, sem technikából nem volt elegendő, és remény sem a győzelemre. Ezt a katonák maguk is tudták, mégis az utolsó emberig kitartottak. Az alakulat három és fél hónapig tartó harcban teljesen felmorzsolódott, személyi állományának jelentős része elesett. Legtöbbjük soha nem kapta meg a végtisztességet, és jeltelen tömegsírokban nyugszanak haláluk helyszínén.
